Készülődünk az ünnepre

A többesszám a család minden tagjára, (na, jó, talán I. még nem) vonatkozik. Ez már a második karácsonyunk, amikor nem csupán beszélünk a gyerekeknek az ünnepről, hanem ők is felfogják, érzik, hogy különleges időszak ez. Talán ennek is köszönhető,hogy szinte alig veszekszenek, sőt ismét megy a közös játszás, amibe sokszor I.-t is bevonják. Együtt készítettünk ajándékot az óvónéniknek, ők választották ki a cipős dobozba kerülő játékot és állandóan ötletelnek (főleg B.), hogy mit adjanak nekem karácsonyra. Olyan jó, hogy már nem csak önmagukra gondolnak (azt letudtuk az októberi ajándéklistával:))), hanem figyelnek másra is. Öröm így készülni a karácsonyra. Most valahogy minden olyan rendezett körülöttünk (habár, ha jól hallom, épp most vesztek össze a fürdőszobában, ami kissé megtöri az idillt), így az én ünnepi hangulatom már megalapozott. Nem is bánom, mert attól tartok, a jövő hetünk inkább a kapkodásról, munkáról fog szólni. Egyszer, de csak egyetlen egyszer kipróbálnám, milyen is az a karácsony, amikor mi csak beülünk a templomba 24-én és a három gyereket körülvéve vennénk részt az ünnepségen, egyszerű gyülekezeti tagokként. Aztán másnap mi látogatnánk végig a rokonokat, így főznöm sem kellene, mert hát mindenhol terített asztal várna. Könnyedén elbeszélgetnénk az élet nagy dolgairól, miközben olvadó tekintettel figyeljük a csöndesen játszó gyerekeket. Nem lenne rossz, na!
Ehhez képest 24-én gyerekek karácsonya, 25-én két istentisztelet, miközben az én családom "megszáll" bennünket, aztán 26-án felmentést kap a férjem, mert teológus jön hozzánk, de 27-én ismét szószékre állhat, mert vasárnap lesz. Ez a menetrend minden évben. Van, akinek ennél sokkal rosszabb. Előfordul olyan hely, ahol a lelkész 3-4 istentiszteletet tart egy nap, de én voltam olyan körzetben is, ahol 13(!) istentisztelet volt két nap alatt.
Mindezek ellenére tudunk ünnepelni, vagy mi már csak így tudunk ünnepelni: Istennel, gyülekezettel körülvéve.

ISmét idézet

Akár én is írhattam volna, de nem vagyok Márai. Kár!

“Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.
Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten. Hiszek benne? Néha azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne. Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.” (Márai Sándor: A négy évszak)

Minden jel arra utal,

hogy megfertőztük a fiamat az olvasás szeretetével. Ma reggel a párnája alatt képregényt találtam, de az ágyában még volt néhány könyv is. Most már napi szinten olvas, amit talál. Eddig csak hangosan tette, de az utóbbi napokban már magában falja a sorokat. Olyan is előfordult, hogy reggel hallottam a szöszmötölését és amikor bementem a még sötét szobában kezébe egy kis zseblámpával olvasott. Ráérzett, hogy mekkora szabadságot jelent az olvasás, micsoda hatalom van a kezében! Nem függ már tőlünk, bármikor elmerülhet egy jó mesében. Persze, ettől függetlenül a napi meseolvasás is kell, de szabad idejében többnyire könyvezik.
Megértem őt, én is hasonló lehettem. Harmadikos koromban az Egri csillagokkal kezdtem. Ez az első könyvélményem, aztán sok mese, ifjúsági irodalom. Nyáron szinte naponta "elfogyasztottam" egy könyvet és csak később jutott eszembe, milyen jó lett volna, ha ezekről az olvasott könyvekről listát vezetek. Egyedül fedeztem fel a könyvtár világát is, a mai napig szeretek oda járni, igaz, meglehetősen kevés idő jut rá. Olvastam, ahol csak tudtam: utcán, buszon, kint és bent, orvosi rendelőben, hivatalokban. Igazából el sem indultam könyv nélkül, így nem is volt olyan rossz a várakozás. Egyébként ma is ez a taktikám, ha a gyerekeket viszem orvoshoz.
Sajnos, ma már nem tudok ennyit olvasni, ami hiányzik is, de nagyon jó érzés látni, hogy B. a "nyomdokaimba" lépett. Már tervezgetjük is, mi mindent adunk a kezébe. Az Egri csillagokat biztos, csak majd egy kicsit később...

Debütáltam

Az elmúlt hat évben dolgozgattam a gyülekezetünkben, de hivatalosan Gyesen lévő anyuka vagyok. Így a havonta megrendezésre kerülő lelkészértekezleteket is kihagytam. Úgy voltam vele, értékes szabad óráimat nem pazarlom ilyen unalmas időtöltésekre. Elég, ha a férjem ott van. Még azt is időnként soknak találtam. Aztán szeptemberben felhívtak, hogy jó lenne, ha tartanék egy áhítatot ezen a jeles alkalmon. Mindig ezzel kezdődik, már nem nagyon van, aki még nem került sorra. Tényleg jó lenne! Először tiltakoztam, aztán rájöttem, fölösleges, mert akkor a következő hónapba is felhívnak ugyanezért. Így hát annyi haladékot kértem, hogy előtte hadd mehessek el egy értekezletre, legalább lássam, hogy is zajlik ez az esemény. Kicsit így éreztem magam, mint az elsős gyerek az első iskolai napon. A legrosszabbra készültem. Ehhez képest kiderült, hogy nemhogy unalmas, fölösleges időtöltés, hanem a legjobb kikapcsolódás egy ilyen értekezlet. Egyik poén éri a másikat, mindenki laza, semmi papi alürök. Jól éreztem magam. Aztán elérkezett az én áhítatom ideje is, ami miatt kissé izgultam. Egyrészt nőként kiállni a többségében férfiakból álló lelkészek elé, másrészt fiatal és hozzájuk képest meglehetősen tapasztalatlan vagyok. Mit is mondhatnék én?! De milyen jó, hogy egy prédikáció megírása nem csak emberi mű, az elmondása meg főleg. Jó érzéssel ültem le, miután befejeztem. Nem vallottam szégyent. De azért jeleztem a szervezőnek, hogy a következő 5-10 évre én teljesítettem, amit megkíván tőlem az egyházmegye.
Miután haza érkeztem, kicsit úgy éreztem magam, mint vizsga után. A felhalmozott pakolnivalók, az elmaradt feladatok ott tornyosultak a lakásban és csak arra vártak, hogy rendbe tegyem őket. Nekem pedig nem is volt más vágyam. Mint vizsgák után, rámjött a rendrakási kényszer. Nem a szétszórt jegyzeteket kellett összeszedni, hanem az ágyat bevetni, meg a reggeli mosatlant elmosni, de az érzés ugyanaz volt. A munkát/feladatot elvégeztem, rend van a lelkembe. Legyen körülöttem is az! Rég esett ennyire jól a pakolás! Ki is használtam és egyúttal eltűntettem a szárítóról is az összes ruhát. Máskor is kellene valami hasonló megmérettetés, új lendületet vinne a házimunkába!

Ilyen is van!

Rosszul indult számomra a reggel. Nyilván hoztam magammal a tegnapi (és az elmúlt hetek) fáradtságát és a kevés alvást. Semmi kedvem nem volt a mai naphoz, nemes egyszerűséggel. Aztán megtapasztaltam, milyen jó, hogy nem mi vagyunk a saját életünk rendezői, hanem van Valaki, aki mindent tökéletesen át tud formálni, aki békét, nyugalmat tud varázsolni feldúlt lelkembe és még arra is gondja van, hogy ebben a gyerekeink is partnerek legyenek. (Hiszen újabban rajtuk is nagyban múlik az én nyugalmam.)
Már az javított az alap hangulatomon, hogy amikor kinéztem az ablakon, gyönyörűen havazott. Na, nem a havazás ténye csalt mosolyt a számra, sokkal inkább a gyerekek lelkesedése, ahogy percenként odarohantak az ablakhoz megnézni, hogy még tényleg hullik-e. Rögtön overallt akartak és szánkót.
Aztán jött az istentisztelet, ami nálunk továbbra sem egy egyszerű dolog, mert I. hol kiabál, hol sír, hol rohangál, ezért ki kell jönni vele. De ma csoda történt. Különleges istentiszteletünk volt, mert a kárpátaljai imanaphoz csatlakozva egy egészen más liturgiát csináltunk végig sok énekkel, felolvasásokkal. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy ne kiabáljon vagy csak maga a hozzám bújás lehetősége hallgattatta el, minden esetre a záró énekig bírta. Szép pillanat volt az is, amikor az alkalom elején elénekeltük az Adventi hírnök c. éneket és B. velünk énekelte. Jót tett a lelkemnek, hogy végre nem arról szól az istentisztelet kezdése, hogy némán kiabálok velük, mert nem tudnak egy helyben ülni.
Délutánra is akadt programunk. A szomszéd gyülekezetbe voltunk hivatalosak egy családi adventi alkalomra, amin csupán résztvevőként voltunk jelen. Ültünk, hallgattunk, néztünk és sokat beszélgettünk. Reggel még úgy gondoltam erre a programra, mint újabb nyűgre, az autóban visszafelé pedig szárnyaltam a jókedvtől. Feltöltődtem, kikapcsolódtam. Igazi vasárnapunk volt. Bár mindig ilyen lenne!

Karácsonyi szeretethimnusz

Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.

Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.

Ha a szegénykonyhában segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket zengek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.

Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg, miről is szól a karácsony.

A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.

A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.

A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is.

A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.

A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.

A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.

A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem múlik.

A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak.

De a szeretet ajándéka megmarad.

Ismeretlen szerző

Csapongók

Ma több dolog is eszembe jutott, amiről feltétlenül írni akartam. Például arról, hogy vannak emberek, akik hangulatukkal, egy-egy mondatukkal, esetleg csak a mondanivalójuk hangsúlyozásával teljesen a földre tudják vágni a jó kedvem, a "Szeretem ezt a világot!" alapérzésemet. Több órának kell eltelnie ahhoz, hogy aztán szép lassan, apránként felpofozzam és hajam szálánál fogva ki húzzam magam a rossz kedv és "itt minden sötét" hangulatából. Ha valaki hallaná ilyenkor a gondolataimat, egészen biztos, hogy közhelyesnek találna, mert példának okáért újra és újra elhitetem magammal, hogy igenis vannak jó dolgok a világon, vannak jó érzésű, kedves, vidám, jó lelkű emberek is, akik nem csak a rosszat látják mindenben. És különben is, miért én érezzem rosszul magam, fel se kellene vennem, amit és ahogy mond az illető!

Aztán arról is írni akartam, hogy világ életemben utáltam "az én gyerekem már itt tart, az én gyerekem ezt és ezt tudja" versengéseket. Nekem a saját gyerekem a fontos, leginkább az, hogy mit tud magából kihozni és nem az, amit a nagykönyv (vagy mások) mondanak. Tartottam is az óvodától, mert tisztába voltam néhány dologgal. Az én fiam nem rajong majd a színezésért, arra sem lesz gondja, hogy ne menjen ki a vonalból, nem fog kiesni az asztaltól jelentkezés közben csak azért, hogy a neve mellé egy csillag (!) kerüljön. Nyilván lehetne ilyen is, de egyelőre ezek nem érdeklik, van sok egyéb más, ami leköti: például olvas és írni próbál. Remek a fantáziája és egyébként is szerintem egy egészségesen fejlődő gyerek. Ennek ellenére azért időnként nagy a kísértés, hogy másokhoz hasonlítsam, hogy bennem is felvetődjön a kérdés: Hát az én gyerekem ezt miért nem csinálja még? Ilyenkor igyekszem elővenni a józan eszemet, felidézni, hogy én miként álltam a dolgokhoz hasonló korban és ez egész sokat segít. Mert nem az a lényeg, hogy másokhoz képest mit tud, hanem, hogy önmagához képest teszi-e a dolgát.

Arról is írni akartam, hogy a gyerekeim ma megtapasztalták, hogy nem csak kapni, de adni is nagyon jó. Készítettek a Mikulásnak ajándékot teljesen maguktól. E. egy angyalt díszített ki, B. pedig képeslapot ragasztott, írt, díszített. MA az oviban át is adták a Mikulásnak, aki eltette a nagy piros könyvébe és szemmel láthatóan örült az apróságoknak. A gyerekeimnek ez sokkal többet jelentett, mint az ajándék, amit kaptak.

Aztán azt sem szeretném elfelejteni, hogy amikor ma haza értem a városból, B. gyurmából hóembert készített nekem, amit becsomagolt, aranyszalaggal átkötött és eldugott. Hideg-meleg játékkal kellett megkeresnem. Ez volt az ajándékom, mert hogy a fiamat idézzem, azt a szeretetet, amivel én az adventi naptárt készítettem nekik, szeretnék viszonozni. ÉS már holnapra is van egy meglepetésem.
Hát, ezek után nincs okom az örömre?! Szép ez az advent!

Megtetszett

Antoine de Saint-Exupéry: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!